Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn kerül fel a fejezet, de még péntek van;)
Mint látjátok, történt némi változás. Az első maga a fejezet címén történt, ugyanis kissé elszámoltam magam:$:$
A másik pedig a tartalom. Nem tudtam mindent beleírni ebbe a fejezetbe, mert túl hosszú lett volna megint csak.:$ szóval ami kimaradt az majd a kövi fejiben jelenik meg. Remélem így is tetszik majd nektek ez a rész.
Sok puszit és jó olvasást!:*
22.fejezet
A jelentől 104 lépés vissza
(Jasper szemszöge)
Éreztem, hogy Bella dühe elszáll, helyét viszont a döbbenet vette át. Hátrálva leült a kanapéra, majd maga elé meredve nem szólt egy szót sem.
Ettől féltem végig. Ha megtudja, hogy mit tettem..el fogom veszíteni Őt. De tudom, hogy előbb vagy utóbb el kellett volna mondanom neki mindent, hogy mit történt velem míg nem találkoztunk.
Pár percig csend volt. Ha nem tudom, hogy ember, azt hittem volna, hogy egy vámpír ül előttem. Bella sápadt mozdulatlanságát, csak a halk légzése, és ritmusos szívverése törte meg.
-Mit tettél?-hallottam meg a csendes kérdést. Nem éreztem sem vádat, sem szomorúságot felőle.- El kell mesélned mi történt veled.-jelentette ki kicsit hangosabban
-Bella, kérlek...
-Nem Jasper. Ezt meg kell tenned értem.
-Persze. Megteszek érted bármit, amit csak kérsz.- mondtam lehajtott fejjel. Nem mertem a szemébe nézni. Hogy is tehetném? hiszen elhallgattam előle mindent ami én voltam...amit tettem, megbocsáthatatlan.
-Rendben.- ahogy kiejtette. Mintha gyenge emberi testre ostorcsapást mértek volna. Annyira távolságtartó volt a hangja..de az érzései még jobban fájtak nekem. Úgy érzi becsaptam őt...sajnos ezzel nem tudok szembeszállni.-Kezd a legelejétől, kérlek.-hallottam meg csendes, de határozott hangját.
-Rendben, ahogy akarod.-mélyet sóhajtottam, majd belekezdtem életem legszörnyűbb és legsötétebb részébe: a múltamba.
-Az eredeti nevem Jasper Whitlock. 1861-ben őrnagy voltam, éppen 20 éves , mikor Maria átváltoztatott. Szolgálatban voltam, épp egy csapat civilt helyeztem biztonságba Houston-ban. Mikor visszaindultam a másik csoporthoz...Akkor láttam meg a 3 nőt az úton. Nem láttam őket tisztán, hiszen este volt, és felhős ég. De mikor leszálltam a lóról, hogy megkérdezzem mi történt velük, előbukkant a hold, és megláttam az arcukat...3 gyönyörű nő állt előttem, a hold sápadt fényében, úgy éreztem ez a leggyönyörűbb, amit valaha láttam. Sugdolóztak egymás között, majd Maria megkérdezte mi a nevem. Autómatikusan, reflexszeűen válaszoltam: Jasper Whitlock, őrnagy szolgálatukra hölgyeim.
-Tovább sugdolóztak, én pedig közelebb léptem hozzájuk, hogy jobban halljam őket. Pár másodperccel később a két másik lány elsietett mellettem, abba az irányba ahol a csoportot hagytam. Nem is szóltam utánuk, nem is néztem rájuk, csak Maria-t láttam. Sosem hittem a babonáknak. De akkor azt hittem, egy fekete angyalt látok. Az angyal közelebb lépett hozzám, belesuttogta a fülembe, hogy ezentúl hozzá tartozom, majd megharapott... - felpillantottam Bellára, hogy lássam mit szól mindehhez, de ő csak maga elé meredt , mint aki még mindig nem tudja mit kezdjen az információval. Légzése, szívverése nyugodt volt, de egy arcizma sem mozdult, érzései még mindig kavarogtak.
- 3 nappal később, mikor felébredtem, akkor kezdődött igazán minden borzalom. Maria, Nettie és Lucy volt a nevük. Nemrégen voltak együtt - Maria gyűjtötte össze a másik kettőt. Maria a képességem miatt változtatott át engem. Hasznára váltam a harcokban. Újszülött vámpírokat kellett kiképeznem, és harcolnom velük. Ez volt a feladatom. Mivel már emberkoromban is harcos voltam, és a képességemmel is megtanultam bánni, Maria-nak egyre értékesebb lettem...Idővel rájöttem, hogy vonzódik hozzám. -itt nyeltem egyet és megint Bellára sandítottam. -fintorgott egyet, ezzel jelezve nem tetszését. Vártam pár pillanatot, de mikor nem szólalt meg folytattam..ha már mindenképp el kell mondanom, hát megteszem amit kért tőlem.
- Maria és én kis idő elteltével nem csak szövetségesek voltunk már, hanem társak is. Én azt akartam, hogy Maria boldog legyen mellettem, és ő csak akkor volt elégedett, ha újabb és újabb területeket szerzett neki a kiképzett csapatom. Az irányításom alatt- vagyis a képességemnek köszönhetően, - gyorsan és eredményesen, majdhogynem veszteség nélkül haladtunk. Ez így ment 3 évtizedig. Sokáig kitartottam amellett, hogy ez így van jól. Ennek így kell lennie, ez a helyes, a vámpír világ rendje. A mi hadseregünk erős volt, ugyanis csak újszülött vámpírokból állt. Persze cserélnünk kellett őket. Mivel egy újszülött vámpír csak egy éves koráig van birtokában hatalmas erőnek, így egy évenként kellett ezt megtennem.
-De volt egy katonám, aki más volt. Nem szerette a harcot, de nagyon jó volt benne. Peter-nek hívják őt. Maria megengedte, hogy megtartsam őt, mert látta, hogy jó harcos. Így ezek után már együtt harcoltunk, együtt képeztük ki az újszülötteket, jó barátom lett. Pár évvel később megint itt volt az idő a cserére. Csendesen kellett csinálnunk, hogy a többi ne akarjon megszökni. Sorban haladtunk, de az egyik nőnél Peter izgatott lett, mondhatni ideges. Nem engedte a közelembe, elállta az utamat. Ekkor értettem meg: szerette azt a vámpírnőt. Charlotte-nak hívták, éppen egy éves volt. Peter tudta, hogy ha akarnám már rég végeztem volna mindkettőjükkel. De én csak álltam ott, és hagytam, hogy elfussanak tőlem. Ekkor döbbentem rá arra, hogy belefáradtam, hogy nem is szeretem Maria-t igazán.
-Mikor végeztem a többivel, Maria nem kérdezett semmit, így én sem szóltam. Tovább folytattuk a harcot, és egyre jobban kezdtem belefásulni az egészbe. Maria nem figyelt rám, de ha bármit is megérzett volna az sem jelentett volna gondot. 3 évvel azután, hogy elengedtem Peter-t és Charlotte-t, az egyik este Maria kedveskedni kezdett nekem. Nem értettem semmit, csak éreztem, hogy hátsószándéka van. Leállítottam, és kiszedtem belőle mit akar. Kijelentette, hogy el akarja foglalni azt a két tábort, amit még vámpírok uralnak. Belementem. Kidolgoztam a tervet, de rájöttem, hogy a két tábor összefogott ellenünk, és többen vannak mint mi. Ezért én is több katonát állíttattam elő Maria-val. Mikor elérkezett a harc ideje...túl sokan voltunk, mi és az ellenséges két tábor vámpírjai. A mieink képesek lettek volna a csendes leigázásra, de az ellenség nem. Észrevettek minket az emberek, és itt történt meg az, ami megint csavar volt létezésem során.- újra felpillantottam Bellára, de ő csak csendben nézett maga elé, kicsit mintha felengedett volna...az érzései is kezdtek visszaállni: kezdett megbékülni a helyzettel. Ez meglepett.
-Mi történt akkor?-kérdezte végül mikor nem folytattam, újabb meglepetést szerezve ezzel nekem.
-Öhm..persze ...Szóval. A csata közepe táján, mikor már épp nyerésre álltunk megjelent egy másik csapat. Maria hátraarcot csinált, ahogy meglátta a sötét köpenyes alakokat, így utána siettem és megfogtam a karját. El akart futni előlem, de nem engedtem el. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy elsötétül előttem a világ elszáll belőlem az erő, és kicsúszik a kezeim közül Maria karja. - most már végig Bellát néztem, félrebillentett fejjel figyeltem mit felel, vagy felel e egyáltalán. Mivel nem szólt, így folytattam.
- Mikor felébredtem, sötét cellában voltam, aminek végül is nem volt jelentőssége, mivel így is tökéletesen látunk. De a szomj annál aggasztóbb tény volt. Úgy saccoltam körülbelül 3-4 napja lehetek ott. Maria nem volt sehol. Kis idővel később zajokat hallottam, pár pillanattal később kinyílt a cella ajtaja. "A Mester látni kíván." jelentette be egy fiatal kislány. Mikor nem mozdultam iszonyatos fájdalmat éreztem. Később rájöttem, hogy ez egy képesség volt, és a vámpír neve pedig Jane. A Mesterről már hallottál Carlisle elmesélte Neked és Esme-nek, hogy kik ők.
-A Volturira gondolsz, akik Itáliában uralkodnak? -kérdezte kissé homlok ráncolva.
-Igen rájuk. Mikor Jane felvezetett a trónterembe, megláttam Maria-t és a 3 vezetőt, és persze a testőreiket. Maria szánakozva nézett rám, érzelmeiben pedig félelem, és csalódottság volt. Aro felállt, köszöntötte engem, kezét nyújtotta. Akkor még nem tudtam, hogy mi a képessége, csak miután elengedett. Kiderült, hogy azért vagyok ott, mert Maria meg akart menekülni a Volturi ítéletétől. Felajánlott engem, cserébe az életéért.
-Hogy micsoda??-pattant fel hirtelen Bella ültéből.-Mi? Mégis hogy képzelte?- dühöngött, amit én meg is értettem, csak nem számítottam rá.
-Bella, kérlek, nyugodj meg. -intettem, hogy üljön vissza, és küldtem felé egy nagyobb nyugalom hullámot. - Igen, ez az amit Maria úgy kezelt, mint egy apró dolgot, mintha csak elfelejtett volna eljönni egy randevúra...-fintorodtam el. Maria az én életemet ajánlotta fel a sajátja helyett..ezért sem kerestem meg őt később. Aro megbizonyosodott, hogy Maria igazat beszél e a képességemet illetően. Maira pedig tudta, hogy én elegendő leszek váltságnak, mivel Aro gyűjti a tehetséges , azaz képességgel rendelkező vámpírokat. Az alku megköttetett. Maria-t elengedték azzal a feltétellel, hogy nem szervez többé olyan harcot, ami veszélyezteti a faj sötétben maradását. Az egyetlen törvény az, hogy védd a titkot. Maria és a másik két tábor vezetője ezt megszegte. Mindenkit kivégeztek, kivéve kettőnket.
Aro ezután beillesztett engem is a többi kedvence közé. Újabb évtizedek következtek, amit immár a Volturinál kellett töltenem. Mindig tudtam, hogy én más vagyok, mint a többi kedvenc. Én nem csak kedvenc, és alattvaló voltam, hanem egyben rab is. Persze Aro próbálta ezt a tényt elfelejtettnek venni, de én mégsem szabadultam tőle. Tény, hogy jobb sorsom volt, mint Maria mellett. Nyugodtabb volt a létezés, de mégsem volt jó ott nekem.
Aztán az egyik este megjelent a város határán egy ismeretlen vámpír. Átutazóban volt, mint ahogy egy ember szokott...Nem éreztem felőle semmi rosszat, egyszerűen csak zavart, hogy a béke és nyugalom árad belőle. Elé léptem, és felvittem a kastélyba. Ez a vámpír volt Carlisle. Tőle tudod, hogy ott élt velünk a kastélyban. Vendég volt, ahogy nem szokott más. Azt is tudod, hogy próbálta a vezetőket áttéríteni az állatvérre. Carlisle azt viszont már nem mesélte el, hogy nálam sikerült változást is elérnie. Ugyanis én rájöttem, hogy jobb nekem ha nem kell embert ölnöm. Így nem érzem a félelmüket, és nem kell újra és úja átélnem az átváltozásom pillanatait. Mielőtt Carlisle elment volna, beszéltünk még, azt mondta, ha letelik egyszer a szolgálatom, keressem meg. Így is tettem.
Carlisle távozása után, én már csak állati vért fogyasztottam..persze volt mikor nem bírtam ellenállni a kísértésnek ..de mindig megkaptam érte azt az érzést..azokat az érzelmeket. Azokban az időkben úgy éreztem magam, mint egy kiskutya..aki megkapja a büntetést, ha rosszat tesz..az én esetemben az érzelmek, és a rossz emlékek voltak a büntetés. Egy idő után már csak állati vért ittam. Ekkor már Aro is felfigyelt erre. 1965-ben eljöttem a Volturi-tól és megkerestem Carlisle-t. Akkor már itt volt mindenki más ...persze rajtad és Esme-n, na meg Elisabeth-en kívül.
64 évet szolgáltam a Volturinál, és 40 évet Maria-nak. Emberi életemben még nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig leszek háború és katonasorban.-fejeztem be végül eddigi szörnyű életem súlyos beszámolóját.
Vártam, hogy Bella majd elküld-e, vagy kérdez e még valamit.
-Értem.
Ennyit mondott, és én újra felnéztem rá.
-Nem a Te hibád volt.
Még mindig nem értettem, mit akar mondani. Az érzelmei még mindig nyugodtak voltak. Semmi harag, gyűlölet, vagy megvetés.
-Bella..én megöltem egy csomó embert..összeszámolni sem tudom, hogy mennyit. Nem tudom már, hány embert öltem meg táplálkozás céljából, vagy vámpírrá tettem őket Maria által. Ha nem is a harcokban estek el, egy évvel később még a lehetőségét is elvettem annak, hogy esetleg majd így vámpírként élhetnének tovább. Amit tettem az szörnyű...sőt..talán nincs is erre igazán szó..egy hidegvérű gyilkos vagyok...-kezdtem már én elveszíteni a józan eszemet..már ha volt nekem egyáltalán ilyesmim. Hogy mondhatja, hogy nem az én hibám volt? Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
-Jasper -térdelt le elém, két keze közé fogta arcomat, és úgy magyarázta el. - Te nem tehetsz erről. Nem te akartad megölni azokat az embereket, vagy később vámpírokat. Te csak parancsot teljesítettél. Aki mindezért vétkes az Maria, és nem Te. Érted már?-mosolygott rám kedvesen
-Bella...felfogtad, hogy mit mondtam? Én öltem meg őket azért, hogy valakinek a kedvében járjak.
-Én megértettem. a kérdés már csak az, hogy Te megértetted e amit én mondtam?-mosolygott még mindig, angyali arcáról csak a megkönnyebbülés, és a szerelem volt leolvasható...A szerelem???
-Bella... Te...ezek után is képes vagy engem szeretni?? Így, hogy gyilkos vagyok?? -ez borzasztó..most vallottam be, hogy annyi ember halt meg a kezeim között, hogy megszámolni sem tudom, erre ő még csak nem is undorodik tőlem, el sem húzódik, sőt hozzám bújik. Ez lehetetlen. Nem lehet igaz.
-Igen, Jasper Whitlock Cullen. Én ettől függetlenül, vagy inkább jobban mondva ezzel együtt szeretlek. És ez nem fog megváltozni, csakmert ez a Maria felbukkant, és tönkre akar tenni minket. De egyvalamit meg kell ígérned nekem!- nézett rám szigorúan
-Mi lenne az? Bármit kérj, megteszem.
-Azt, hogy elküldöd ezt a nőt innen. Nem érdekel, hogy hogyan, de nem akarom még egyszer a közeledben tudni.
-Rendben van. Megteszem. Ez nem akadály.-mosolyodtam el végül én is. Olyan boldog vagyok, hogy nem haragszik rám egyáltalán. Nem is értem, hogy lehet ennyire jóságos, ennyire tiszta, és tökéletes nő az enyém. Egy biztos: megérte Rá várni...akár kétszer ennyi időt is vártam volna rá ha tudom, hogy egy ilyen angyal végül az enyém lesz.
