Fordul a kocka-1.rész

Sziasztok! meghoztam a meglepit!:D Kicsit előbb került fel minthogy a szavazás lezárult volna, de ez így jó!:D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá.:D Sok- sok véleményt kérek!Puszim!

Fordul a kocka
1. rész

(Edward szemszög)

Bellával épp most hagytuk el a szigetet. Annyira aggódtam érte, és miközben vezettem a jachtot, egyre csak az a rész játszódott le újra és újra a fejemben, mikor Karue rájött, hogy Bella terhes, és hogy miket hadovált össze.
-Ez nem lehet igaz...-suttogta, aztán elkezdett átkozódni- Maga átkozott vérszívó!Elveszi az erejét ennek a lánynak, hogy az a féreg élhessen! Átkozott legyen maga és az egész fajtája! Nem is szabadna létezniük! Átkozott! Átkozott!-üvöltötte-~De én még megmenthetem ezt a lányt~-gondolta magában, majd elkezdett morogni az orra alatt egy ősi igét- Mikor ez a lány találkozik egy férfival ki szerelmes belé, s ezt bevallja, azonnal belé szeret ,s e férfi szerelme megmenti őt, s féregből gyermek lesz.- ezt elmondta még egy párszor, majd távozott.
Ezek a percek ismétlődtek újra és újra, míg haza nem értünk. Mikor leszálltunk a gépről Bella azonnal Rosalie karjaiba futott. Nem értettem, de nem is firtattam.
Hazaérve rögtön el akartuk kezdeni az operációt, de Rose, és Bella megtagadták ezt. Már meg is értettem, hogy mi történt a reptéren. Bella felhívta Rosaliet, míg én kivittem a csomagokat. Rose persze azonnal segített neki, hiszen minden vágya egy kisbaba volt, bár úgy tűnik, hogy ezt nem igazán gondolta át, hogy ez nem lehet egy olyan csöpp kis ártatlan gyermek, mint amilyennek lennie kellene. Ez egy parazita, egy lény, egy izé, ami nem élhet! Karue is megmondta az egy féreg.
Folyton csak arra gondoltam, hogy megöltem őt. Az a valami belőlem van, ami rossz. Én gonosz vagyok.Tehát az sem lehet jó, ami egy kicsit is tőlem származik. Ahogy egyre nőtt benne az a lény, folyamatosan járt az agyam, hogy szedhetném ki belőle, de nem jutott eszembe semmi használható, de mikor meghallottam Jacob gondolatait, végre megvilágosodtam! Karue, és az ősi igéje amit mormogott. Azt mondta, hogy ő megmentheti őt ezzel. De aztán rá kellett jönnöm, hogy hiú ábrándokba ringatom magam. Hiszen ő csak egy egyszerű ember. Hogy tudná ő megmenteni az én Bellámat? De meg kell próbálnom. Ha csak egy hajszálnyi esélye van, hogy ezt túlélje akkor megteszem.
Jacob már ide is ért. Apám ment ki elé.
-Helló, Jacob! – köszönt apám barátságosan. Jacob meglepődött ezen.
– Hogy vagy?
-Hallottam, hogy Bella élve jött vissza – mondta végül.
- Nos Jacob ez nem pont a legjobb idő. Elintézhetnénk ezt később?
- Jake? – motyogta Bella. – Jake itt van? Jake?
- Nyugalom, Bella. Nem fog bántani, nem engedjük be – mondta Rosalie.
-Miért nem? - kérdezte Bella tőlem, de nem válaszoltam.
-Gyere be, Jacob – szólt lágyan kedvesem.
Jacob belépett, küzdött, hogy ne változzon át, és öljön meg mindenkit.
-Hé,Bells!-szólt Jacob mikor meglátta Bellát. Végigmérte gyorsan, de csak az jött le neki, hogy Bella, még ember, és hogy tényleg nagyon beteg, és hogy nagyon vékony, de nagyon puffadtnak találta a hasát.
-Hogy vagy?-kérdezte -Mi a baj?-lépett oda mellé. Rose útját állta, de Bella szólt, hogy hagyja, így most már mellette ült térdein, és összekulcsolta ujjaikat.
-Segítenél Rose?-kérdezte.
-Ne állj fel Bella,nagyon betegnek tűnsz.-mondta Jacob.
-Csak válaszolok a kérdésedre.-mosolygott rá halványan Bella. Rose segített felállni szererelmemnek, míg a takaró mi eddig rá volt terítve, lassan lehullott a lábaira, és átölelte nagy hasát. Jacobnak kikerekedtek szemei, mikor felfogta végre, hogy miért is néz ki így Bella. Magában hitetlenkedett, számolgatott, és átkozódott. Mikor úgy gondoltam, hogy már nem sok kell az átváltozásához felugrottam.
-Kint Jacob!-harsogtam, mire felkapta a fejét, és dühösen rám meredt.
-Rendben!-válaszolta halkan az elfolyatott dühtől.
-Ne!-suttogta Bella. Megnyugtattam Bellát, hogy csak beszélnem kell vele, és hogy pár perc és visszajövünk. Már kint voltunk az erdőben, mikor szembe fordultam Jacobbal.
- Megöli ugye? Meg fog halni? – kérdezte hirtelen elsápadva.
- Az én hibám – suttogtam, miközben térdre rogytam. – Igen… ez megöli őt.
- Nos, miért nem csinált Carlisle valamit? – morogtam. - Ő egy orvos, igaz? Vegye ki belőle.
- Bella nem engedte meg nekünk.
Jacob azonnal tudta, hogy ez az igazi Bella, aki pontosan így reagál: harcol és védelmez. Bár én is rögtön tudtam volna ezt, mikor hazafelé jöttünk.
- Te is jól tudod, hogy milyen - suttogtam. - Milyen pontosan láttad… én nem láttam. Nem időben.
„Hogy lehet ilyen hülye vámpír? Fogd le, és altatásban vedd ki belőle!”
- Akartam – sziszegtem. Mégis mit képzelt?! – Carlisle szerette volna, de az egész család védi a parazitát- itt egy fintorba ugrott az arcom- én már nem tehetek semmit. De te igen.- tartottam egy kis szünetet. Nem értette mit akarok tőle.
-Csak azt akarom, hogy éljen. Van veled egy kapcsolata, amit én nem tudok megérteni. A része vagy, és ő is a részed. Nem akart rám hallgatni, mert azt gondolja, hogy alábecsülöm őt. Azt hiszi elég erős ehhez…- elhallgattam - Talán rád hallgatni fog. Ha gyerek kell neki megkapja- néztem rá jelentőség teljesen, hogy ne kelljen kimondanom, de Jacob még most sem fogta fel mit akarok.
-Kaphat kiskutyákat, ha akar, de azt a parazitát ki kell vennünk belőle!- Jacob hitetlenkedve nézett rám, és a gondolatai is csak csapongtak ~Mi? hogy mit mondott? Bella lehetne az enyém? Nem értem. Hogy képzeli? Elengedi Bellát miután kiszedték belőle azt a szörnyeteget, aztán pedig elsétálnék Bellával?~háborgott magában Jacob.
-Igen. Valami ilyesmire gondoltam. Csak had' szabadítsam meg attól a lénytől!-most már szinte könyörögtem.
-A fenébe is parazita megteszem! Nem kell győzködnöd!- bátorodott fel Jacob, de a gondolatai között láttam, hogy nem bízik a teljes sikerében.
-De mégis mit mondjak neki?- kérdezte, és az én szemem megvillant, ahogy ezt kérdezte, mert megint eszembe jutott Karue.
-Mond el neki, hogy mennyire szereted! Hogy szerelmes vagy belé!
-És ez miért hatná meg most?
-Az most nem fontos. Csak mond el neki, ha nem is jársz sikerrel, de legalább megpróbáltad.- próbáltam hatni Jacobra.
-Rendben. Menjünk.- mondta, és én egyszerre éreztem egy kis megnyugvást, izgalmat, reményt, és szomorúságot. Megnyugvást, mert sikerült meggyőznöm Jacobot, hogy segítsen nekem. Izgalmat, azért mert talán sikerül neki ami nekem nem ment, és végre vége lesz ennek a lidércnek. Reményt, mert így ha sikerül meggyőzni Bellát, akkor túléli ezt az egészet. Szomorúságot, mert ha sikerül akkor soha többé nem lesz az enyém Bella.
Visszamentünk a házba, és én megkértem mindenkit, hogy most hagyják magukra Bellát és Jacobot. Mindenki kiment már, csak én maradtam ott. Még egyszer látnom kellett úgy, hogy tudom még velem akar lenni. Kimentünk a házból, egészen be az erdőbe, de nem olyan messzire, így még hallottuk a beszélgetést.
-Bella.-kezdet bele Jacob, és én láttam mindent az ő szemén keresztül.- Bells én annyira szeretlek.- vágott a közepébe, és itt láttam valamit Bella arcán amit először nem tudtam beazonosítani, tehát tovább hallgatóztam.- Tudod, hogy az életemet is odaadnám érted ha kell, de kérlek, ne öld meg magad! Engedd meg a Dokinak, hogy segítsen. Aztán gyere velem. El innen...Emlékszel? Mikor még nem tudtad a titkomat, mikor azt hitted Sem bántott engem. Azt mondtad,hogy szökjünk el innen. Hogy csak mi ketten menjünk el innen. Te akkor megtetted volna értem. Most én kérlek meg rá, hogy szökj el velem. Sőt! Nem is kell szökni...-tartott szünetet, és én mindent láttam a fejében, mikor visszaemlékezett. Tényleg Bella mondta neki. Este volt, és Bella szobájában voltak. Idegesítenie kellett volna ennek, de már nem érdekelt. Csak vártam, mit felel neki az én Bellám...Bella tekintete üveges lett. Ettől megijedtem, de mire elindultam volna már vissza is tért. Olyan volt mit mikor Alice-nek látomása van.
-Rendben.-mondta Bella, és nekem leesett az állam. Sikerült? Tényleg sikerült?Körbenéztem, és megint ledöbbentem. Mindenki mosolygott! Ezt nem hiszem el! Ez nem létezik! Még Rosalie is! Na itt valami nagyon nincs rendben. Újra Jacobra koncentráltam, és úgy láttam, hogy ő is épp az állát szedegeti a földről.
-Tényleg Bella? Tényleg megteszed? Eljössz velem?
-Igen!-felelte Bella nagy mosolygás közepette, majd megcsókolta őt. Valami iszonyatos nagy fájdalmat éreztem! Úgy éreztem majd' belehalok a fájdalomba. Bár nem bántam volna egy cseppet sem. Mire feleszméltem, már mindenki a házban volt, és gratuláltak nekik. Ezt nem értettem, hiszen arra számítottam, hogy az a minimum ,hogy dührohamot kap legalább Rosalie, de nem, ő is csak mosolygott rájuk. Nem értem! Nem fér a fejembe! De akkor eszembe jutott megint Karue. Hát igaz? Tényleg igaz? El sem hiszem! Én is visszarohantam a házba, hogy megnézzem mi is történt igazán. Odamentem Bellához, hogy megnézzem, hogy van, mire ő még csak rám sem nézett, ami kicsit fájt, de legalább lényegesen jobban volt. Kicsit kisebb lett a hasa, és élettel telibb lett az arca. Jacobra néztem, aki ugyan úgy el volt képedve, mint én.
-Jacob? Mégis mi történt?
-Nem tudom Edward. Egyszer csak megváltozott, üveges lett a tekintete, de mire végeztem a mondandómmal, és észrevettem, már vissza is tért, és már csak egy mosolygós Bella ült előttem, aztán azt mondta rendben, én meg hirtelen azt sem tudtam hova legyek örömömben.
-Igen Jacob, ezt én is láttam.-mondtam szomorúan.
-Rendben. Akkor most mi legyen?- kérdezte apám, és én nagyon reméltem, hogy a „babáról” beszél. Viszont mikor megláttam mire gondolt, megint belém hasított a fájdalom. Arra gondolt, hogy hogyan tudunk segíteni költözni.